Bárányfelhőket számolok,
egy, ha véletlen átrobog -
számba veszem, megízlelem
s látom amint a vízbe' lenn
tükröződik,
trükkös ő, így
felnéz reám és menten
megszámol ő is engem..
Mától kezdve hetente másik zene lesz itt a legfölső posztban. Az aktuális hangulatomnak megfelelő.. A versek a videó alatt továbbra is frissülnek majd.
Megígérem...
Ha lenne bármi, ma legyen!
Ha érkeznél egyszer, jöjj be most
Nem fogja senki a kezem,
Ha érkeznél egyszer, jöjj, de hozd
teljes magad, csak ennyi, ennyi..
Nem fogja senki senki senki..
Még versláb szag is körbelengi
összerugdalt életem..
Elborul, eldől, Most vagy Soha
- Sorsom akárha mostoha -
Nem tudok többé várni, várni
Ma legyen, hogyha lenne bármi..
Néha csak nézlek én, titokban, lopva, félve
Tested viaszbábu, tekintetem nem olvaszt.
Lelked messze dobtam magamtól úgy egy éve,
fogva tart egy álom azóta, és a kontraszt
megőrjít, és a bánat hazug mosolyba fojt,
kába nosztalgiába.. Érzéseim kidobjam?
Bejött? Kiment? Megszólalt? Megfordult vagy hajolt?
Merre lebbent a szárnya? Néha nézem titokban..
Csak egy kis űrhajós vagyok mégis régi vágy újra hajt Feléd, te Bolygó férfi, hogy arcodat zsebkendő féknyomok.. hadd csúfítsák el hogyha majd felszállok - bár az ég sötét ős-mesterségem címerét szívedbe: kis űrt rajzolok..
A tizenharmadik születésnap volt. Különleges, varázsos szám ez a
tizenhárom. Hanna is tudta. Egy éve várta már, hogy újra eljöjjön a
nap. Szívében mégis félelem volt. Rettegett, hogy vajon most is, vajon
ezen a bűvös tizenharmadik születésnapon is megtörténik-e, amit kívánni
fog. Az előző két évben megtörtént a Csoda.. Életében először akkor
kívánt.. Azt kívánta, hogy bárcsak jól sikerülne a bizonyítvány.. Abban
az évben kitűnő tanuló lett. Pedig nehéz év volt ez Neki is, és apának
is. Apa nagyon jó ember. Halk szavú, kedves bajuszos figura, aki mindig
meg tudta nevettetni Hannát. Esténként amikor mesét olvasott, Hanna
mindig újabb és újabb történetet követelt magának. Tavaly azt kívánta,
bárcsak minden este olvasna mesét Apa.. És így is lett.. Az elmúlt egy
évben nem telt el úgy éjszaka, hogy Ő és Robert – aki az öccse – ne
kapott volna szép és kalandos történeteket tündérekről, csodákról, nagy
utazásokról. Ezeket a meséket már Apa találta ki, régebben mindig
könyvből olvasott, ha néha adódott alkalom..Apa elfoglalt ember volt.
Ezzel a második kívánsága is teljesült.. Apa vele és öccsével töltötte
minden szabad idejét. Erre a születésnapra már hónapokkal előtte
felkészült.. Tudta, mit fog kívánni, és jeges félelem lett úrrá rajta,
izgatott lett akárhányszor belegondolt, hogy akár az is lehet, hogy nem
sikerül, nem történik meg a Csoda, és elhagyja a szerencséje.. Nem
hagyhatja el.. Nem most. Ez a tizenharmadik szülinapja.. Most vagy
soha..
Apa hazaért és a konyhába sietett.. szöszmötölt, csörögtek az edények..
Még nem igazán tájékozódott jól a konyhában. Hanna elmosolyodott..
Kisvártatva Apa belépett a szobába egy szép fehér, marcipános tortával.
Hanna ezt szerette a legjobban. Tavaly is ilyet rendelt neki.. Most a
nagy kapkodásban még a műanyag dobozból is olyan ügyetlenül szedte ki,
hogy letört a torta egyik sarka. Hanna mégis gyönyörűnek látta. Apja
szelíd mosollyal tette le elé a süteményt, arca villódzott a tizenhárom
gyertya fényétől.
- Boldog születésnapot kincsem – mondta, és adott egy cuppanós puszit a lány homlokára.
Ő izgatottan fészkelődött a széken.. Alig várta, hogy elfújhassa a gyertyákat.
- hoppá, valamit elfelejtettem. – pattant fel apa az asztaltól és a
konyhába sietett.. Egy marcipán figurával a kezében tért vissza. A
figura egy tündér volt, varázspálcája fogpiszkálóból. Igazán aranyos
darab volt. Friss volt és jóillatú. Minden készen állt.
Robert szaladt ekkor a szobába. Nyomott két cuppanós puszit Hanna
arcára, és apja mellé állt illedelmesen. – Tizenhárom – mondta apa –
Istenem, hogy repül az idő..
- Elfújhatom a gyertyákat? – kérdezte izgatottan a lány
- Persze drágám, le is fényképezlek, jó? –
Rendben apa – vetette oda Hanna, de ekkor már a kívánságát fogalmazta..
Nagyon fontos volt, hogy jól kívánjon, nehogy belekössön a sors egy
vesszőbe.. Hatalmasat sóhajtott, erősen, erősebben mint valaha, csak a
nagy kívánságra koncentrált.. És hopp egy szempillantás alatt
ugyanazzal a nagy sóhajjal, el is fújta mind a tizenhárom gyertyát..
Apa villantott a fényképezővel..
Különösen erős volt a villanás...
Öcsi odarohant Hannához és a tortán lévő tündér után kapott – Ezt én eszem meg, jóó!!??
- NEM! – kiáltott rá Hanna - ez az Én születésnapom!
- Akkor beárullak anyának, hogy használod a rúzsát..
Csend lett. Hanna ránézett Robertre, és vagy fél percig, pislogás nélkül bámulta.
- Na? Na mi lesz? - Kérdezte Robert
- Kisfiam ez nem szép dolog – szólt közbe Apa
- Hagyd csak Apa.. Robert.. Tudod mit?? Áruld el.. Kérlek mondd el neki.. És mondj el neki mindent! Jó??.. Hanna könnyezett..
- Mi a baj kislányom? – Kérdezte Anya
- Semmi, csak a füst… Jó, hogy itt vagy.
És valóban. A tortán még füstölgött mind a tizenegy gyertya… Különös
kék füsttel töltve meg a kis étkezőt. Anya magához húzta Hannát,
letörölte az arcát.
Apa többet nem mesélt arról, hogy a jó emberek Tündérré változnak.. Apa soha többet nem mesélt.
Gyönyörű, friss októberi nap volt. Az égen egyetlen bárányfelhő küzdött a létezésért. Hiábavaló harcát éles szelek ellen vívta. Jannisz, a papírsárkány kevésbé bánta az erős légmozgást. Épp most karolt bele, és húzta, húzta a nap felé. Szárnyai lobogtak a déli ragyogásban. Odalent Jorgos – 10 éves gazdája – ügyelt, hogy mindig jó irányba álljon, hogy a szél egyre magasabbra röpítse. Gyönyörű kilátás volt az onnan fentről. Ez egyszerre örömmel és némi csalódottsággal töltötte el. Nem oszthatta meg senkivel az élményt, amit tornyoknál is magasabbról megtapasztalt, és bár szeretett papírsárkány lenni, mindig irigyen tekintett a madarakra, akik akkor és arra repülhettek, amikor és amerre csak akartak. Sosem panaszkodott, de egyre ritkábbak voltak a sárkány eregetésre alkalmas napok, és Jorgos szeptembertől iskolába jár.. Egyre ritkábban vették már elő az ágy alól.. Talán jövőre már nem is Őt viszik ki a partra.. Talán vesznek egy új, egy modernebb, műanyag sárkányt. Ő el lesz felejtve. Lehet, Jorgos addigra, mire ismét alkalmas idő lesz, már nem is akar kimenni vele.
Éjjelente arról ábrándozott, hogy madárrá változik, és elrepül messze. Kirepül a nyílt tenger fölé. Távolról nézi a partot, s a házakat. Majd tovább és tovább szárnyal, s megnézi végre, mi van ott, ahol az ég és a tenger összeér. Ilyen álmai voltak. Meg rémálmai is. Olyankor rádöbbent, soha sem tudhatja, mikor szárnyalhat utoljára. Jorgos nagy volt már, és Jannisz sem volt fiatal darab.. Félt is a madaraktól – szerencséjére ők is féltek tőle. Félt, hogy megsértik gyönyörű, kézzel festett bíbor szárnyait. Félt tőlük, de mint már említettem, csodálta is Őket. Szabadok voltak. Őt egy zsineg mindig kis gazdájához kötötte. Ez a zsineg irányította minden mozdulatát. Hányszor de hányszor gondolt rá, hogy meg kéne szabadulni az őt visszafogó kötelékektől. Hányszor átvillant képzeletén egy véletlen baleset, egy erősebb széllökés, az irányító kéz egyetlen óvatlan mozdulata elegendő lenne, és Ő – bár kedvelte a fiút – többé nem lenne kiszolgáltatva neki. Szárnyalhatna, és végre megtudná, mi van a horizonton túl, ha létezik egyáltalán valami..
Hirtelen gólyákra lett figyelmes. Jól emlékezett, előző évben is ilyenkor vonultak erre. Repültek ki, a nyílt víz felé.. Ha valaki tudja, hát Ők azok. Ők tudják, mi van ott, ahová a hajók indulnak, s ahonnan érkeznek a felhők..
Egy bátrabb Gólya kerülgette Janniszt. Egyáltalán nem volt olyan gyáva, mint a többi madár. A sirályok különösen gyávák, de a gólyák sem a levegő oroszlánjai. Valamiért ez a gólya azonban bátrabb volt a többinél.. előbb még távolról figyelte az erős szélben egyre himbálózó Janniszt, majd közelebbről is szemügyre vette..
- Hogy hívnak? – kérdezte a Gólya.
-Jannisz, - felelte – és büszkén kihúzta magát.. Ez kissé nehezére esett, mert a gólya kifogott vitorlájából egy kis szelet.. – Téged hogy hívnak Gólya?
-Üdv Jannisz – szólt a gólya. - Nekem nincs nevem. Neve a szolgáknak van. Ha szólítják őket, tudják, róluk beszélnek. Engem nem szólít senki. Nem vár el tőlem senki, semmit. Én a magam ura vagyok. Szabad vagyok. Nincs szükségem névre, hogy önmagam lehessek.
-Hová tartasz? – kérdezte Jannisz
-A forró szigetre repülök. Messziről jöttem, és még félúton sem vagyok, az út java, még hátravan. Át kell repülnöm a tengert. Erőt gyűjtünk a családommal a nagy út előtt.
-Értem.. És.. És az a sziget.. Az hol van?
-Látod azt a vonalat az ég alján, Jannisz?
-Látom..
-Ott, ahol az ég és a tenger összeér. Ott van a forró sziget. Kicsit azon is túl.. Jannisz nagyon elcsodálkozott. Sosem gondolta volna, hogy létezik bármi a horizonton túl. Számára az volt a világ vége. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát a zsinórok fogságában.. Elvágyódott, és vágya soha nem volt még ilyen erős talán.
-Segíts nekem! – kérlelte Jannisz a Gólyát
-Miben segíthetnék Én neked? Kérdezte a Gólya.
-Megszabadulnom a zsinegtől.. Szeretnék én is elrepülni a Forró szigetre.. Látni a partot a tenger felől.. – s elmesélte az álmait, és azt is, mennyire régen álmodik a percről, amikor végre szabad lehet Ő is.
-Biztosan ezt szeretnéd? – kérdezte a Gólya kétkedőn..
-Biztosan – vágta rá azonnal Jannisz. – siess kérlek..
-Figyelmeztetlek – szólt a Gólya – a szabadság – felelősség.
-Értem.. Bízz bennem –sürgette a bölcs madarat
-Bízz Te Magadban. – válaszolt a gólya, és egy gyors mozdulattal tátott éles csőrével nekirepült a zsinegnek, ami Janniszt egyensúlyban tartotta. Az beleakadt a szájába, és elszakadt..
Szabad volt..
A szél hirtelen rántott rajta egyet, és életében először a hátán lebeget néhány másodpercig..
Könnyű és szabad érzés volt. Csodálatosan érezte magát.. A zsinór vége beleakadt a gólya csőrébe, úgyhogy pár száz méteren maga után vonszolta Janniszt a levegőben, a tenger fölé..
Jannisz nagyon hálás volt a gólyának, nem értette, miért rázza olyan vadul a fejét repülés közben..
A hátán siklott, látta a távolban a házakat, és Jorgos is egyre kisebb volt.. Ilyen messzire soha sem eresztették. Boldog volt. Kint jártak a nyílt tenger felett..
Már vagy tíz perce suhanhattak így, mikor egy hatalmas rántást érzett, és forogni kezdett a világ.. Életében először nem tudta eldönteni merre vanfent és merre a lent, melyik a tenger, és melyik az ég. Minden a feje tetejére állt. Megadta magát a jóleső szédülésnek..
…
Két héttel később a Gólya megérkezett a Forró szigetre. Leszállt egy sziklára.
Bámulta a tengert, a csőre fájt még, bár a damil okozta seb már begyógyult.. Elevenebb érzések is dolgoztak benne..A papírsárkányra gondolt, aki a parton hagyta Jorgost, és a tenger sós vizében áztatta el gyönyörű, kézzel festett bíbor szárnyait. Ezen tűnődött, míg a távolba révedt, Ncsak nézte, nézte, a helyet, ahonnan indult, ahol találkozott Jannisszal, aki névtelen papírsárkánnyá lett ott, ahol az ég és a tenger összeér.
(kicsit rendhagyóan most egy prózai írásommal jelentkezem. Ma este írtam. Fogadjátok szeretettel)
Egy végtelenül öreg, talán száz évesnél is régebbi szekrényben történik mindaz, amit itt leírok.
Történt egy este, hogy a Lány elég izgatottan érkezett haza.. Nagymama ősöreg szekrényében a tárgyak izgatott várakozással figyelték, ahogy a szobában fel s alá rohangál.. Ő, akihez tartoztak, aki odafigyelt rájuk, gyűjtögette őket, az elmúlt fél évben, mióta itt lakik a nagymamánál, kész zsibvásárrá alakult a sokat látott bútor. Külön polcon a fehérneműk, a zoknik, harisnyák, egy kis fadobozban az ékszerek, mellette parfüm, egy hajkefe, s nem is egy, inkább ezernyi apró csecse becse, emlékek, szárított vörös rózsa szirmai..
A Lány nagyon készült. Rohangált a fürdő és a hálószoba között. ide. Oda. A végén már csak egy törölköző volt rajta, a haja kontyba tűzve, szájában hullámcsat, kezében reszelő.. Kaotikusnak tűnt ez a kapkodás, mégis mintha kiszámított lett volna minden mozdulat. Minden lépésnek célja és értelme volt.
A szekrényben lévő tárgyak beszélgettek. Tulajdonképpen minden tárgy tud beszélni, csak nem igazán figyelünk eléggé rájuk. Elnyomja hangjukat örömünk vagy éppen bánatunk néma sóhaja. A belső , legtitkosabb vágyak hangja túlharsogja csendes szólamaikat... Szóval ott tartottam, hogy a tárgyak beszélgettek. És épp arról vitatkoztak, hová készül a lány..
- Randevúra - állította ellentmondást nem tűrő hangon a parfümös üveg. - Majd figyeljétek csak meg, Ma este enyém lesz a főszerep.. Ha sikere lesz, azt csakis Nekem köszönheti.
- Áhh, dehogy is, nem is biztos, hogy randevúra készül - suttogta bizonytalanul, egy régi kedves poros fényképe.. talán csak .. talán csak osztálytalálkozója lesz.
- Ki van Zárva - rikkantotta egy gyönyörű köves fülbevaló - engem érettségire kapott, és az nyáron volt.. Jól emlékszem.. ma is elevenen él bennem az a nap.. Akkor veszítettem el a párom... - a fülbevaló elpityeredett.. Azóta sem vesz fel soha semmihez..
- A parfüm nem tágított. Kérlelhetetlenül ragaszkodott az igazához, miszerint ma este randevúja lesz...
Mármint a lánynak.. De ehhez a harisnyáknak, zokniknak is volt egy pár szava..
Akkor ez az én napom-énna napom-énnapoooom!! ÉÉNN Napooooom :o) énekelt egy combfix.. A combfixeknek amúgy sem sok eszük van, ez egy különösen egyszerű darab volt.. :)))
Szerintem egyszerű ruhába öltözik akkor is, ha nagy nap számára ez a mai.. Ha nem akarja elrontani, engem választ.. hümmögött egy kis viseltes virágos zokni..
De hiszen Te lyukas vagy!! - förmedt rá egy vietnámi papucs
Te meg .. Te meg made-in-china - bebebeeee
- fejezzétek már be, szólalt meg az öngyújtó a sarokban.
Nem mindegy nektek, hogy hova megy a lány? Készülődik és ennyi. Miért kell állandóan veszekedni. Komolyan mondom, ha nem sajnálnám a nagymama szekrényét rátok gyújtanám az egészet..
- Hirtelen csend lett..
- Majd egy fáradt hang megszólalt odalentról - igaza van.. Mit érdekel titeket..
Kuss, te csak egy öreg, illatjamúlt levendulás zacsi vagy.. Senki nem kíváncsi a véleményedre.. Te itt fogsz megrohadni a szekrényben, mi viszont világot látnánk, és Te meg irigy vagy - rikácsolták kórusban az ékszerek..
- Kíváncsi lennék, hogy néz ki a srác.. Töprengett a parfümös üveg.. Engem magával kell vinnie ha egész idő alatt kellemes illattal szeretné lenyűgözni az udvarlóját..
- engem is, engem is.. súgtak össze kacéran a merészebbnél merészebb bugyik
- Engem szeret a legjobban emelkedett szóra egy puha zokni.. Mert engem gyakran visz sétálni, pha vagyok, és kellemesen meleg.. És ..
TUUUDJUK, 100% pamut :)))) röhögtek a többiek, befejezve a mondatát..
- Szerintem engem szeret a legjobban, csillogok, és csábos illatot kap tőlem, riposztolt a parfüm..
- Mire a többiek egyszerre harsogták a rossz tulajdonságait: De kemény vagy, hideg anyagból, üvegből készítettek, és ha kifogysz?? Nem leszel más csak szemét.. Te nem vagy emlék a számára, De mi igen.. azok lehetünk..
- Jaa.. Főleg Ti.. - válaszolt a parfüm, és közben a sarokba heverő gumióvszerekre emelte szigorú, üveges tekintetét. Csend lett..
Pssssztt!! Mindenki a másikat csitítgatta, mintha a lány bármit is észrevett volna..
Legkisebb szívdobbanása elnyomta volna, azt is, ha mindnyájan egyszerre üvöltenek: "ENGEEEM, ENGEM IS VIGYÉÉL EL!!!" Nem is hallott meg semmit a szekrényben zajló veszekedésből..
Hirtelen feltárult az ajtó.. A tárgyak mozdulatlanul várták, mi fog történni..
A lány benyúlt a zoknik közé..
előhúzta a régi, fakó sárga virágos zoknit.. A zokni szerencséjére nem vette észre a kicsi kezdődő lyukat a talpán.. A combfixek fújoltak.. Lekurvázták..
Majd egy polccal feljebb nyúlt, s a parfümöt vette kezébe.. nyakszirtjére, és a füle mögé is fújt egy keveset, majd a táska mélyére csúsztatta..
A többiek kárörvendve figyelték, és halkan összesúgtak. "Ez is sokat fog látni a pasiból.."
A lány becsukta a szekrényt, és sietve távozott..
Eltelt egy perc. talán annyi sem, a szekrény ajtaja ismét hirtelen kinyílt.. A lány a szépen megmunkált fém öngyújtó után nyúlt. táskája tetejére debta, majd elviharzott
csend lett.. A tárgyak még kicsit zúgolódtak, de nem tudtak igazából mit kezdeni a helyzettel, hogy ezúttal igazából egyikükre sem volt szükség.
A lány nagyon későn ért haza.. Mindenki, a zoknik, harisnyák, az ékszerek, a fésű, a bugyik, az óvszerek, a hajcsatok, a régi fényképek, és a rózsa is egyszerre ébredtek..
A lány különösen eleven volt..
Kinyitotta a szekrényt, ajtajára egy friss, illatos rózsát akasztott
kicsit bosszús volt.. amennyire ki lehetett venni abból, amit az orra alá motyogott, elveszítette fél pár fülbevalóját
de alapvetően boldog volt.. Jól sikerült az este láthatóan
a polcra tette a fél pár fülbevalót... Épp a másik mellé... Amaz rögtön megörült, hiszen épp csak annyira különböztek egymástól, mint két.. két nagyon hasonló fülbevaló.. :))
A parfümös üveget is visszatette a helyére, fáradtnak tűnt.. Mint aki egész este szolgálatban volt.. Így is történt..
A többiek faggatni kezdték..
- Na!! Mi volt? Láttad??
- Nem B..meg.. Nem láttam.. Mindig akkor vett elő, mikor kimentünk a mosdóba.
Előtte soha nem vett elő.. talán szégyellt..pedig nem voltam olcsó
- mi sem.. morogtak az ékszerek, - aztán mégsem vitt minket magával
a zokni nem jutott el a szekrényig.. a kanapé végéből kiabált a többieknek, hogy Neki még ilyen húzós estéje nem volt.. Annyit gyalogoltak, hogy kétszer akkora lett rajta a lyuk..
az öngyújtó viszont a helyére került. - Na?? Mi volt??
kérdezgették az öreg szekrény lakói..
- hát.. Egy nagyon sármos pasi az illető ha éppen tudni akarjátok..
- hogyhogy ennyiszer láttad, hisz Te is a táskában voltál?? - értetlenkedett a parfüm..
- Hát, meglehet - válaszolt az öngyújtó - de legalább tízszer elő is vett onnan.. néha kint is felejtett az asztalon.. Azt is láttam, hogy csókolóznak...
A régi kedves fényképéről legördült egy könnycsepp..
Az óvszerek összekacsintottak. A levendulás zsacsi pedig egykedvűen tovább hintázott.. Neki mindegy volt.
Szeretőt akarok, gyönyörűt
kedvest, ki nem áltat.
Ámítson bár, ne csak álmaim értse,
keresse a kedvem.
igen, úgy..
érintését
akarom,
simogasson vissza az létbe,
Vonjon ölébe
szorítsa a vágya
a vágyam,
szennyezze az ágyam,
lüktessen a húsa,
vérezzen a lelke.
Haja illata,
ajka, a térde..
Benne legyen
mind, kire vágytam,
igen, úgy..
érintését
remegését,
akarom,
simogasson vissza az létbe.
"..Why write I still all one, ever the same, |
And keep invention in a noted weed, |
that every word doth almost tell my name, |
Showing their birth, and where they did proceed. |
O, know, sweet love, I always write of you, |
And you and love are still my argument; |
So all my best is dressing old words new, |
Spending again, what is already spent; |
For as the sun is daily new and old,|
So is my love still telling what is told."
LEGFRISSEBB
